November 4. (Vasárnap)

Vasárnap 7:00 ez most valami szörnyű tréfa? Sajnos nem, az ébresztőórám kegyetlen hangon berregett a fülem mellett. Csukott szemmel próbáltam elcsitítani, de csak nem hagyta abba, helyette betársult a zaj mellé egy koppanás is és pár apróbb fémzörgés. Kíváncsiságom nyert, kinyitottam szememet és kerestem a zaj forrását. Megterhelő feladat volt, mert az ágy lábánál találtam rá darabokra hullt órámra. Most legalább csak levertem, megesett már, hogy egy gyengébb szerkezeten kitöltve haragom megöltem egyet. A nagy nézelődésbe és a meglepetésbe, hogy kinyílt az ajtóm és belépett rajta valaki (nem láttam az arcát, túlságosan is lefoglalt az, hogy megtartsam az egyensúlyom mielőtt...) egy elegáns mozdulattal fejjel előre lebukfenceztem az ágyamról.
-Basszus Cassy élsz még?!- egy meleg kéz érintette bőrömet, én pedig próbáltam magamat minél hamarabb összenyalábolni a földről. A kezek segítettek ebben és mikor felegyenesedtem szembe találtam magamat Philip szőke fürtjeivel és aggódó, de boldog tekintetével.
-Mit keresel itt?-tátottam el számat, amit szintén nagyon viccesnek talált. Az ágyam felé mutatott, amin egy tálcányi finomság hevert, a kedvenceim. Gofri, csokis keksz, croissant, gyümölcsök és az életet jelentő kávé.
-Gondoltam megéhezel a nagy izgalomban.-tette még hozzá, majd leült az ágyamra és látványosan végigmért.
-De mégis hogy jutottál be?- néztem rá teljesen értetlenül. Kezébe vett egy epret és kényelmesen megette, majd semmit sem sietve el válaszra méltatott.
-Az ajtón keresztül.-látta, hogy ezzel felidegesít, ami pedig (nyilván) nem állt szándékában, tehát még gyorsan hozzátette. - Az anyukád engedett be, kedves nő.-
-De mit keresel itt? Azt hittem tegnap elbúcsúztunk...-mondtam nyugodtabban és leültem mellé az ágyra.
-Nos mivel nem jöttél velem bulizni tegnap ezért ki kellett találnom magamnak valami programot, hogy ne unja...-
-És te azzal ütötted el az időt, hogy felkeltél hajnalban, beszereztél egy csomó finom kaját és mindezt idehoztad nekem?-vágtam szavába.
-Oké, jobban látod a lényeget, mint az elvárható lenne valakitől aki fejre esett alig egy perce.-nevette el magát. Így is megállta amikor látta az esetet, egészen nagy önuralomra vall, hogy nem röhögött ki azonnal, érthető, hogy most jönnek az utórengések.
-Muszáj emlegetned? Így is elég kínos.- a tükörbe egyébként bele sem mertem nézni.
-Ugyan már. De enned kellene, nincs sok időd. Én csak benéztem, mert volt egy olyan sejtésem, hogy ha elhagyod a várost amúgy sem látlak többet az ígérted ellenére sem, tehát miért ne élvezzem a társaságod az utolsó itt töltött órádban?- erre most mit mondjak? Megadtam magam, én is megkedveltem, ezt a szőke, mindig jókedvű fiút, aki valóban mindig a kedvemben járt. Felkaptam egy csokis kekszet és azt kezdtem rágcsálni, majd kortyoltam egy kicsit a kávéból is, hogy minél hamarabb kifejtse kellő hatását. Mikor rágószervem is felszabadult végre és nem fenyegetett minden mozdulatnál a keksztől való fulladás veszélye az ölébe ültem és erősen megöleltem. Nem tudtam szavakkal kifejezni mit érzek most. Valójában szerettem. Nem voltam belé szerelmes és nem akartam tőle semmit, de szerettem, mint barátot, és mindezt 4 hónap alatt sikerült elérnie nálam, ami nagy szó. Többnyire zárkózott vagyok, pont amiatt, mert nem töltök sok időt egy helyen, vagy csak felszínes barátságokat kötök. Most azonban rá kellett jönnöm, hogy ez nem az, és ha itt maradtunk volna valószínűleg ő lett volna a BFF-em, csak hogy valami nagyon sablonosat is mondjak.
-Muszáj mennem, neked meg készülni, de most valahogy úgy érzem, hogy mégis be fogod tartani az ígéreted.- megpuszilt, és nem láttam, de így is tudtam, hogy mosolyog.
-Ez most egy kicsit sértő volt, azt hitted, hogy nem fogom?- és milyen igaza is lett volna egészen 10 perccel ezelőttig.
-Ami azt illeti igen. Na gyerünk, keljünk fel.- felállított a saját lábamra, majd még egyszer megölelt.-Vigyázz magadra és ne felejtkezz el rólam!-
-Nem fogok, szia!-integettem utána, majd bevetettem magamat a fürdőbe. Egy gyors zuhanyzás és fogmosás után besöpörtem minden felesleges dolgot a neszesszerembe  és felöltöztem. A reggelimből még eszegettem, majd befejeztem a pakolást is és lebattyogtam a földszintre szólni, hogy elkészültem. Pont időben, a költöztetők 10 perce érkeztek és akkor kezdték a bepakolást. Nem telt nekik sok időbe az egész procedúra, aminek különösen örültem, mert fájt minden perc, amit ebben a környezetben töltöttem. Szörnyű volt látni megint a dolgokat, amikhez annyi emlék kötött becsomagolva. Egy óra múlva már a kocsiban ültünk és nekivágtunk hosszú utunknak.
-Most már hajlandóak vagytok elárulni hová is tartunk valójában? Ez egyáltalán nem jó meglepetés.-ostromoltam őket a válaszért. 
-Jól van, legyen! - adta végül be a derekát anyu.- A hely neve, amit egyébként legnagyobb meggyőződésem szerint imádni fogsz Hartford.-
-A Connecticut megyei Hartford?-kérdeztem vissza. Egyszer már jártam ott. Egész szép város és nem is olyan messze a központtól gyönyörű helyek vannak. Ettől még nem gondoltam úgy, hogy nem lesz rémes ez az egész, de legalább nem egy Anchorage (Alaszka)  nevű istenháta mögötti városba költözünk. Anyu csak bólintott, én pedig nem kérdeztem többet, feltettem fejhallgatómat és felcsavarva a hangerőt lassan álomba merültem.
Nem tudom mennyi ideje jöhettünk, de egy óriási dörgésre ébredtem. Vihar ilyenkor? Kinyitottam a szememet, kint már sötét volt, de viharnak semmi jele. Az autó állt, méghozzá egy kedves családi ház előtt.
-Megjöttünk?-kérdeztem rá és a választ meg sem várva szálltam ki körbenézni, de még hallottam anyu igenét. A "dörgés"-t mint kiderült a kuka adta ki, amit apu sikeresen feldöntött a kocsi elejével. Vállamon táskával megindultam a bejárat felé. Igazából semmi extra nem volt, de megnyerte a tetszésemet. Benyitottam és felkapcsoltam a lámpákat. A költöztetők ismét jó munkát végeztek, a legtöbb dolog már a helyén volt, a dobozok pedig a szobákban, amibe szintén nem volt választásom, hogy melyiket kérem, anyu előre elrendezte és oda vitette a cuccaimat. Természetesen körbenéztem az egész házban, szörnyen idegen volt. Itt is van saját fürdőm és a szobám ablakának párkányán pont elférne egy kis ülőrész, amit valószínűleg meg is fogok csinálni. Az ágyam már ott volt és hívogatott. Az órámra pillantva rájöttem, hogy ez nem is csoda, már bőven az éjszakában jártunk. Anyu bejött a szobámba és megkért, hogy feküdjek le, holnap hosszú napunk lesz, ki kell pakolni és be kell iratkozni a helyi iskolába. Remek. Zuhanyzás és minden egyéb nélkül dőltem be az ágyba amint anyu becsukta maga mögött az ajtót. Megszoktam, hogy új helyen kell aludnom, így nem telt sok időbe míg álomba merültem.

(2012) November 3. (Szombat)

Üdvözlet idetévedő idegen!
Valójában a saját szórakoztatásomra kezdtem el írni ezt a történetet, de ha idetévedtél és te is örömödet leled az olvasásban annak csak örülök :)

Hazudnék, ha azt mondám, hogy egy cseppnyit sem ellenkeztem mikor édesanyám hozzám vágta a már oly rég nem hallott szót: költözünk. Régebben bevallom izgalmasnak is találtam, új szomszédok, osztálytársak, barátszerűségek, új ház és a költözéssel járó izgalom. Igen, valóban jól hangzik, ha mindezt nem 3 havonta kapja meg az ember 6 éven át. 10 lehettem amikor apu megkapta a világ legjobb állását. Aha nem. Mindenkiben felmerülhet a kérdés mi lehet annyira jó, hogy érdemes legyen érte ilyen sűrűn költözködni. Nos apu személyi testőr, méghozzá nagyon jó. Többnyire pár hetes munkákat szokott kapni, de pont azért mert jól végzi a munkáját sokan megkeresték már állásajánlatokkal, amik hosszabb időt ölelnének fel. Sosem fogadta el egyiket sem, mert nem szereti, ha sok időt kell egy helyen töltenie, vagy ha monoton munkát kell végeznie. Anyu ott érezte jól magát, ahol apu volt, Én meg... Nos én megtanultam alkalmazkodni, tehetnék mást? Ebből éltünk, szóval nem.
-Nem megyek sehova.- ráztam meg fejemet és merőn néztem fel édesanyám arcába. 4 és fél hónapot töltöttünk el Miamiban, most mondjam, hogy nem élveztem? Kezdtem azt hinni, hogy apu végre valami hosszabb lélegzetű dologra adta a fejét (nem sűrűn avatnak be a munkával kapcsolatos ügyeikbe) és itt maradunk. Rosszul hittem, mert ugyan ellenkeztem, de nagyon jól tudtam, hogy úgy sincs választásom. Anyu sóhajtott egyet és leült mellém az ágyra.
-Kicsim, apád kihagyhatatlan ajánlatot kapott.- mikor látta arcomon, hogy egyáltalán nem hiszek neki még hozzátette.-De tényleg!
-Akkor sem akarok elmenni! Végre találtam egy helyet ahol jól érzem magam - viszonylag. Nem hazudtam, valamivel tényleg jobb volt, mint a többi hely, ha nem is sokkal, de jobb.
-Erről most tényleg nem szeretnék vitát nyitni...-felállt az ágyamról és elindult kifelé, de az ajtóban még megállt és hátraszólt.-Pakolj össze, reggel indulunk! Tetszeni fog, majd meglátod.- ezzel becsukta maga után az ajtót és otthagyott a dobozokkal, amiket eddig észre sem vettem, ugyanis belépte előtt ébredtem pár perccel és még megengedtem magamnak némi lustulást. Hátradőltem az ágyon és a plafont bámultam. Gondolatban átkoztam ezt a napot, mint minden más alkalommal, de gyakorlottságom miatt az agyam szabad felével elkezdtem összeszedni, hogy mit és hova kell pakolnom. Nem telt bele 10 percbe sem, megfogtam telefonomat és maxra állítottam a hangerőt. Elindítottam a tracklistemet és ledobtam az ágyra, hogy ne a síri csöndben pakolásszak. Elhúztam a sötétítőfüggönyöket és kinyitottam a szekrényemet. Végigfutott az agyamon, hogy az vajon segítene-e a felgyülemlett rossz érzéseken, ha kitárnám az ablakot és üvölteni kezdenék, de valószínűnek láttam, hogy csak a szomszédos házsártos öregasszony figyelmét kelteném fel. Az egyes és a kettes számú dobozokba belerakosgattam a könyveimet, volt belőlük pár, ugyanis imádok olvasni. Nagyjából bele is fért, talán 1-2 darab nem, amit még az íróasztalom fiókjában sejtettem. Sóhajtottam egy nagyot és nekiestem a szekrényemnek. 1 vagy 2 óra telhetett el mire végeztem a polcokkal, a szekrényekkel és a cipőimmel. Ekkor vettem észre, hogy valószínűleg több cuccom van, mint 4 hónappal ezelőtt, ugyanis elfogytak a dobozok és még volt mit elpakolnom bőven. Telefonom társaságában indultam anyu keresésére, hogy szerezzek még párat. Közben bepötyögtem egy búcsúüzenet féleséget. "Költözünk. Holnap már indulunk is , sajnálom, de nincs időm búcsúzkodni. Azért jó volt ez a pár hónap." -ezt elküldtem két embernek, akikkel úgy-ahogy összerázódtunk ez idő alatt és akikről úgy gondoltam megérdemelnek annyit, hogy ne a suliban kelljen rájönniük a dologra, hogy leléptem ráadásul búcsú nélkül. Közben megszereztem a dobozokat is és visszaérve a szobámba viszonylag hamar befejeztem a pakolászást. Ledobtam ruháimat és beléptem a zuhany alá, hogy lemossam a nap fáradalmait, gondolom ezért nem hallottam meg, hogy csörög a telefonom. Húsz perccel később amikor már a hajamat törölgettem akkor láttam meg, hogy Philip hívott. Egyike volt azoknak, akiknek üzenetet küldtem, így arcomon is látszódhatott, hogy testem-lelkem nem kívánja ezt a beszélgetést. Három csörgés után már fel is vette és kétségbeesetten kérdezett rá, hogy igaz-e a hír. Igennel válaszoltam, mire szitkozódva mondta, hogy hiányozni fogok és szeretne még egyszer látni. Megbeszéltük, hogy találkozunk a közeli kávézóban egy óra múlva, úgyhogy el is kezdtem készülődni. Szerencsére volt annyi eszem, hogy elől hagytam két váltás ruhát, tehát nem kellett a dobozokban kotorászni. Beparfümöztem magam, majd táskámba raktam a telefonomat, pénztárcámat és a kulcsomat és máris elindultam. Egy szó nélkül hagytam el a házat, ha már mással nem tudok, vagy nincs elég merszem lázadni. Jó idő volt, úgyhogy sétáltam, de még így is hamarabb értem oda. A kávézó eléggé eldugott helyen volt, de Philippel már megfordultunk itt jó-párszor. Egyáltalán nem volt rossz, sőt, csodálom is, hogy ilyen kicsi a forgalma, főleg, hogy az epres turmixuk verhetetlen. Most is azt kértem és elfoglaltam egy félreesőbb asztalt. A turmixom és Philip egy időben érkeztek egy bocsánatkéréssel együtt, mert azt hitte elkésett. Biztosítottam, hogy szó sincs róla, én érkeztem korábban. Megölelt és ő is rendelt. Mindent tudni akart, hogy miért és hova megyünk.
-Őszintén mondom, nem tudom.- mondtam sokadszorra, annak ellenére, hogy én is éreztem ez mennyire képtelenül hangzik.- Azt is ma tudtam meg, hogy elköltözünk, tényleg sajnálom.- Látta az arcomon, hogy mennyire érzékenyen érint a téma, úgyhogy inkább annyiban hagyta. Na igen, ha már itt tartunk, első számú rossz tulajdonságom, hogy mindent le lehet olvasni az arcomról. Sokáig próbáltam dolgozni rajta, még ezzel foglalkozó könyvet is kiolvastam, majd feladtam, rájöttem, hogy én ilyen vagyok és nem is akarok más lenni.
-Én is sajnálom, tudod, hogy nagyon kedvellek. Írj, ha már tudod hova mentek éés. Nem lenne kedved ma este még egy bulihoz?-gondolom azt hitte ezzel majd sikerül felvidítania. Nem jött össze.
-Nagyon elfáradtam a pakolásba és holnap korán indulunk, hosszú napom lesz. Ne haragudj, de lefogadom, hogy lesz még lehetőségünk rá. Mindenképp meglátogatlak majd.- az egyetlen hazugság, amit életemben muszáj többször is elmondanom, hogy jól érezzem magam és azok is, akiket ott kell hagynom. Aki nem éli ezt át személyesen az nem tudja milyen érzés folyton -folyvást búcsúzkodni és fájdalmat okozni azoknak akik esetleg megszerettek.
-Megértem, pihend ki magad, és ajánlom, hogy ez igaz legyen, be fogom rajtad hajtani!- rám vigyorgott és egy ideig még beszélgettünk, majd elköszöntünk, én pedig hazatértem a zugomba, amit hamarosan el kell hagynom. Hazaérve kaptam még egy kis fejmosást, hogy hogyan is gondoltam azt, hogy szó nélkül elmentem és olyasmikkel próbálkoztak, hogy mindenhol kerestek (a telefonomon pont nem) és hogy nem szórakoznom kellene ahelyett, hogy pakolnék. Mikor közöltem velük, hogy már becsomagoltam elengedtek egy homlokráncolással és megkértek, hogy ne maradjak fent sokáig. Mintha ezt mondani kellene, teljesen kimerített a mai nap, erőm sem lenne tovább nyitva tartani a szemeimet. Legalábbis így gondoltam, viszont amikor befeküdtem az ágyba teljesen megváltozott a véleményem. A sötétségbe bambulva rájöttem, hogy a sokadik alkalom ellenére megint félek és izgatott vagyok, hogy hova költözünk, milyen sulik vannak ott és milyen emberek. Nem tudom mikor aludhattam el, de az biztos, hogy már túl voltam a kedvenc verseim fejben való elszavalásán és a legcikisebb történeteimen is.